Az olasz szavak kiejtése nem okoz különösebb nehézséget a magyar anyanyelvűek számára. A magyartól eltérő olvasatú betűket az alábbiakban foglaljuk össze:

• c
  • e és i* előtt → cs
  • egyébként → k
• ch (e és i* előtt) → k
• g
  • e és i* előtt → dzs
  • egyébként → g
• gh (e és i előtt) → g
• gn → ny
• gl → i előtt lj (ha az i után magánhangzó áll, az i hangot nem ejtjük), máskor gl.
• h → néma
• s → zöngés mássalhangzó előtt, és valamikor magánhangzók között z, máskor magyar sz.
• sc
  • e és i* előtt → s
  • egyébként → szk
• z → cc, ritkábban dz

Megjegyzés: az i hangot c, g, sc és magángangzó között csak akkor ejtjük, ha hangsúlyos.

Eredete:

Sok, latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan, az olaszban is léteznek hosszú (kettőzött) mássalhangzók, amelyeket a magyarhoz hasonlóan, hosszan is ejtenek (ellentétben a némettel, a franciával és az angollal). A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában). Hangsúlyos rendszerint az utolsó előtti szótag, de bármelyik lehet az; ha az utolsóra esik, ékezettel jelöljük. Az olasz tulajdonneveket különösen nem szép rossz helyen hangsúlyozni, például Taránto, Rimíni, Domeníco. A szóvégi rövid magánhangzókat sem szabad - magyar módra - megynyújtani, például Marcó.

A magyar nyelv hangkészletéből nem használja a(z): ö-ő, ü-ű, h és zs hangokat. Magyarban ismeretlen hangot - gyakorlatilag - nem használ. A nálunk megszokott hangokat egy, két, vagy akár három betűvel írja le (például 'ny'-gn, 's'- sce v. sci, 'dz'-z, 'dzs'- ge v. gi stb.) Vigyázat: az "sch" mindig 'szk' és nem 's', mint a németben. Elválasztás a magyarhoz hasonlóan a mássalhangzóhatáron, egy kivétellel, amikor is a következő sorba visszük át mindazt a mássalhangzót, amellyel olasz szó kezdődhet, például que-sto. A diftongusok mellett triftongusokat is használ, például mio, tuoi. Ezek nem választhatók el a magánhangzóhatáron.